Európa elitje Abbáziában

Az osztrák-magyar főúri családok annak idején valósággal szerelembe estek Abbáziával, de a kitűnő klímával rendelkező nyaralóhely – Puccinitől Csehovig – Európa neves művészeit és gazdag polgárait is tömegével vonzotta. Még az uralkodócsaládok is szívesen nyaraltak itt, a Habsburgoktól kezdve a svéd, görög és román királyon keresztül II. Vilmos német császárig. A legendás múltat a horvátok ma példás rendben, kitűnő ízléssel és nem utolsósorban 21. századi tartalommal feltöltve tárják az utazók elé.

Az egykori magyar kikötőváros

A közeli nagyváros, a 130 ezer lakosú Fiume ma Horvátország legnagyobb kikötője, hatalmas dokkok és tengerjáró hajók látványa határozza meg a városképet. A közel másfél évszázados magyar uralom ellenére igazi olasz hangulatú nagyvárosra számítsunk, a zsalugáteres házak akár Nápolyban is lehetnének. Picike, középkori hangulatú óvárosa nem hasonlítható az Adriai-tengerpart olyan nagy múltú városaihoz, mint Rovinj vagy Split, és századfordulós épületei sem állnak össze jellegzetes közép-európai városképpé, mint ahogyan Zágrábban vagy Budapesten. A 20. század elején még felerészben olaszok, negyedrészben horvátok, tizenhárom százalékban pedig magyarok által lakott városból már régen eltűntek a magyarok, és az olaszok száma is egy-két ezer főre csökkent; akik maradtak, ma is a sajátos fiumei akcentussal beszélik a nyelvet. Mindezzel együtt nyitott, nemzetközi hangulat uralkodik a városban, amely lelkesen készülődik arra, hogy 2020-ban Európa kulturális fővárosa legyen.

Egy falatnyi Toszkána

A háromszög alakú Isztriai-félsziget csak 1945 óta tartozik a horvátokhoz, valójában minden olyan mintha Olaszországban járnánk: a szőlőültetvényekkel és olajfákkal borított dimbes-dombos táj Toszkánát idézi, a pólai amfiteátrum a római Colosseummal kelhet versenyre, miközben a poreči bazilika mozaikjai Ravenna bizánci emlékeit juttatják az utazó eszébe. A tengeren keresztül alig száz kilométerre fekvő Velence több mint ötszáz éven keresztül, egészen a 18. század végéig uralta a félszigetet, a hegytetőre épült, apró sikátorokkal átszőtt városok, a karcsú harangtornyok, a „velencei oroszlánt” ábrázoló címerek úton-útfélen az ő emléküket idézik. A második világháború előtt Isztria lakosságának közel negyven százaléka olasz volt, a félsziget nyugati partvidékén szinte mindenki olaszul beszélt. Az 1943-ban kezdődő „isztriai exodus” során nagyobb részüket a jugoszláv kommunista hatóságok elüldözték, így jelenleg Isztria lakosságának mindössze hat százalékát alkotják olaszok.