Torockó eredeti lakói az Árpád-korban a Thoroczkay család által idetelepített szász vasművesek voltak, akik meghonosították a vasfeldolgozást, és a települést az erdélyi vasgyártás központjává tették. A bányaváros fénykora a 18. században volt, ekkoriban körülbelül kétezren lakták Torockót, amely igen jelentősnek számított abban a korban. A lakosság az évszázadok során unitárius vallású lett és elmagyarosodott, és bár a település jellemzően román területen fekszik, lakói azóta is őrzik nyelvüket és vallásukat. A büszke, művelt torockóiak sikerrel mentették át polgári hagyományaikat is, amely leglátványosabban a település – Kelet-Európában ritkaságszámba menő – egységes építészetében fejeződik ki.
A Torockó főterén álló, városi jellegű házak az 1870-es tűzvésznek köszönhetik létüket, a katasztrófa után ugyanis szinte valamennyi épületet teljesen újjá kellett építeni. A klasszicista stílusú házak építtetői gazdag vaskereskedők, vasfeldolgozói üzemek tulajdonosai voltak, akik Torockó szépségét szem előtt tartva, erdélyi szász mintára építették újjá otthonaikat. A rendszerváltás után számtalan műemlékház felújítására került sor, méghozzá szigorúan egységes stílusban: valamennyi épület fehér színt kapott, az ajtó- és ablakkereteket pedig mindenki ugyanarra a zöld színárnyalatra festette. A legszebb épületek a főtéren találhatók, de érdemes bebarangolni a távolabbi utcákat is, és élvezni azt, hogy szinte egyetlen modern épület sem bontja meg a hagyományos településképet. A két kivételt az 1938-ban épült, román zászlókkal teli ortodox templom és egy 1977-ben épített tömbház jelenti, mindkettőt a főtéren találjuk.
Szintén a főtér közepén áll a 17-18. században épült, fallal körülvett unitárius templom, amelynek hófehér, elegáns belsejét – a falubeliek kézimunkái mellett – leheletfinom barokk stukkómunka díszíti. A templomot általában zárva tartják, a főtéren, az itató közelében lévő unitárius lelkészi hivatalban (192. szám) lehet kérni, hogy nyissák ki (Fotó: ©salajean/Shutterstock.com). 
Ha séta közben szívesen meginnánk egy pohár bort, a Fő tér egyik patinás épületének (20. szám) pincéjében működő Forrás borozóba menjünk.
A hagyomány szerint, amikor Jókai 1876-ban Torockón járt – amit egyébként emléktábla is megörökít az író egykori szálláshelyén, az unitárius lelkészi hivatal falán –, feltehetően a mai Forrás borozóban is koccintott egyet a ház mai tulajdonosának néhai szépapjával. A borozóban fénykép is látható a Torockón járt Jókairól, aki az Egy az Isten című regényében örökítette meg a torockói unitáriusok idilli világát.
A torockóiak egészen különleges, ősi motívumokat és az erdélyi szász népművészet elemeit egyaránt felhasználó hagyományokat őriznek viseletükben. A sokat csodált régi torockói ruhákat – a többezer fémlemezkével (islóggal) díszített inget, a menyasszonyok aranyfonálból vert, különleges csipkével díszített pártáját vagy a piros csizmákat – azonban sajnos ma már egyre ritkábban látni. A legtöbben konfirmáció idején veszik elő, illetve a telet búcsúztató farsangtemetéskor, amikor a fiatalok hagyományos ruhákba öltözve, temetési menetként vonulnak végig a falun. Ha nyáron érkezünk Torockóra, a főtéren lévő Néprajzi Múzeumban csodálhatjuk meg viseleteket.
A viselethez képest jobban él a torockói bútorfestés hagyománya, az olivazöld alapon sűrű piros virágcsokrokkal díszített bútorok készítésével ma is többen foglalkoznak. Király Ferenc (293. szám, tel: 0728-862-253) például az 1850-es évek szín- és mintavilágát élesztette fel, gyönyörű, patinás színekkel megfestett bútorai ritkaságnak számítanak a mai erdélyi népművészetben. Elsősorban rendelésre dolgozik, műhelye a vízimalom közelében, a 49. szám alatt található. Király Ferenc minden ősszel egy tanfolyam keretében tanítja is a bútorfestést, a programot a főtéren lévő Duna-Ház szervezi (292. szám, https://duna-haz.com).
Egy másik kitűnő bútorfestő, Both Ilona (tel: 0788-621-853) apró bababútorokat és nagyobb bútorokat is készít, rendelésre akár egy hagyományos torockói szoba teljes berendezését is. A főtértől tíz perces sétára, a 226. számú házban lakik; az unitárius lelkészi hivatal utcájában induljunk el, és ott, ahol „V” alakban kettéválik az utca, a jobb oldali utcát válasszuk.
A szomszédos Torockószentgyörgyön Móricz Anna (102. szám, 0730-264-725, 0258-768-064) foglalkozik még bútorfestéssel, ő is nagyon szép, hagyományos színekkel dolgozik.
A torockói viseleteket, régi festett bútorokat, a vasművességhez használt tárgyakat, illetve nem utolsósorban a jellegzetes, kék mintás csempével borított torockói cserépkályhát a főtéren lévő Néprajzi Múzeumban nézhetjük meg. Feltétlenül figyelmet érdekel a közelmúltban elhunyt Nagy Ida néni magángyűjteménye is (174. szám), számos 19. századból származó, gyönyörű festett bútort és cserépkályhát csodálhatunk meg itt is (a gyűjteménnyel kapcsolatban a főtéren lévő 38. számú házban érdeklődjünk). Festett bababútorokat, apró szuvenírtárgyakat a főtéren lévő Morzsák ajándékboltban vásárolhatunk.
Az igazi kuriózumnak számító temetőt a Torockószentgyörgy felé vezető úton találjuk, az út jobb oldalán, a 302-es számú háztól jobbra van a bejárata. A meredek domboldalra épült sírkertben újszerű temetkezési szokásokat teremtettek maguknak a torockóiak: a sírhelyeket – amelyek tulajdonképpen kisebb sírkamrák – egymás fölött, a domboldalba vízszintesen beásva alakították ki. A torockói családok többségének saját kriptája van, amelyben akár tizenkét koporsót is el tudnak helyezni.
A főtéren lévő barátságos panzióban – előzetes rendelés alapján – csak étkezés céljából is szívesen fogadnak vendégeket. Ez egy remek lehetőség a hagyományos torockói konyhával való ismerkedésre, ha lehetséges, desszertnek kérjük a csak Torockón készített fahéjas vajas kalácsot, az úgynevezett somodit.
A Torockó fölé emelkedő, 1129 méter magas hegy nem véletlenül kapta a nevét a székelyekről: a falu urai a 13. században a közeli Aranyosszékről székelyeket hívtak segítségül a tatárok ellen, és a segítség fejében a székelyek megkapták a Székelykőn akkoriban álló várat és környékét. A torockói mondás szerint a faluban kétszer kel fel a nap, mert miután reggel megjelent az ég alján, eltűnik a hatalmas szikla mögött, majd később előbukkanva „újból felkél”.
A főtérről a kék kereszt jelzés mentén – meredek hegyoldalon, fárasztó menettel – körülbelül egy-másfél óra alatt lehet felmenni a gerincig, ahonnan jobbra-visszafelé kanyarodva a Székelykő tetejére érünk (a csúcsot két piros-fehér-zöld színűre festett pózna jelzi). Ha a gerinctől a piros sáv jelzésen balra fordulunk, akkor az úgynevezett Vár-szikla hátulról történő megkerülésével, kevésbé meredek erdei úton, körülbelül egy-másfél óra alatt ereszkedhetünk le a torockói országútra.
Sokan felkeresik a Torockótól három kilométerre fekvő Torockószentgyörgyöt (Colţeşti) is a falu szélén álló festői várrom miatt. A Thoroczkay család 13. századi lovagvárának maradványa, tetejéről álomszép kilátás nyílik a környékbeli, lenyűgöző formájú hegyekre. Torockó felől érkezve, a jobb kéz felől eső református templom után kell jobbra fordulni, majd körülbelül 600 méter után balra. Még körülbelül 300 métert mehetünk földúton autóval, ezt követően – a vár irányába tartva – egy 20 perces gyalogtúrával, jelöletlen úton, balról-hátulról juthatunk fel az impozáns falmaradványok közé.
A környék legszínvonalasabb vendéglője szintén Torockószentgyörgyön működik. A Székelykő Kúriában festett bútorok és viseletbe öltözött felszolgálók mellett igazi házias konyha – úgymint csülkös bableves, töltöttkáposzta házi tejföllel vagy szilvásgombóc – idézi fel a torockói idillt.
A klasszikus nevezetességeket tartalmazó lista az Erdélyt kevésbé ismerőknek készült, számukra szeretné érzékeltetni az erdélyi látnivalók rendkívüli gazdagságát, sokszínűségét. Az Erdéllyel történő ismerkedést ezzel a listával érdemes kezdeni, és a következő útitervbe minél több pontját … Tovább
