A Kárpát-medencébe betelepedő magyar törzsek az Alföldtől keletre fekvő erdőségeken túl lévő területeket erdőn túlinak vagy Erdőelvének nevezték, ebből alakult ki később az Erdély elnevezés. Erdély latin eredetű, később nemzetközivé vált neve, a Transsylvania értelme ugyanaz, mint a magyar elnevezésé. Az Erdély szóból alakult ki a terület román neve, az Ardeal. Az erdélyi szászok a Siebenbürgen elnevezést használják, amely feltehetően arra a hét szász várra (Kolozsvár, Szászsebes, Szeben, Medgyes, Segesvár, Brassó és Beszterce) utal, amelyet a 12. század elején emeltek.
A történelmi Erdély lényegesen kisebb területű volt, mint amit manapság Erdélynek szoktak nevezni. Eredetileg Erdélyen a minden oldalról hegyekkel körülvett Erdélyi-medencét értették, az úgynevezett Király-hágón túli területeket (56 ezer négyzetkilométer). (A Király-hágó a Nagyvárad és Kolozsvár között körülbelül félúton található, az Alföldet az Erdélyi-medencével összekötő hágó.) Az I. világháborút lezáró béke óta viszont a köznyelv Erdélynek nevezi a Magyarországtól Romániához csatolt terület egészét (103 ezer négyzetkilométer), amely az Erdélyi-medencén kívül magában foglalja az Alföld keleti szélét, azaz a Partiumot és az ettől délre fekvő Bánságot is.
Erdély területén az ókorban trák eredetű törzsek, a dákok éltek. A terület, amelyet uralmuk alatt tartottak, jóval nagyobb volt, mint Erdély, a legnagyobb dák király, Decebal idején (87–106) valószínűleg a Tiszától egészen a Dnyeszterig terjedt. A Dák Birodalom fővárosa Sarmizegetusa volt. A dákok hosszú időn keresztül komoly veszélyt jelentettek a Római Birodalomra, és csak a 2. század elején sikerült Traianus császárnak leigázni őket. Ezt követően egészen 271‑ig Erdély területe Dacia néven a Római Birodalom egyik tartománya lett. Bár Decebal és Traianus akkoriban ellentétes oldalon álltak, ma a román történelmi emlékezet mindkettejüket a románok ősének tekinti, és az erdélyi városokban gyakran találkozunk szobraikkal.
A római uralomnak számos emléke maradt fenn Erdélyben, de ezek látványosság szempontjából nem hasonlíthatók a Nyugat-Európában látható műemlékekhez. Dacia a Rómától egyik legtávolabbra fekvő provincia volt, ahol elsősorban védelmi célokat szolgáló katonai épületeket emeltek. Dacia provincia fővárosa, Ulpia Traiana Sarmizegetusa a korábbi dák fővároshoz közel épült fel (romjai a mai Vajdahunyadtól délre találhatók). A többi nagyobb római település helyén már a középkorban jelentős városok alakultak ki, például Kolozsvár (Napoca), Torda (Potaissa) vagy Gyulafehérvár (Apulum). A rómaiak kivonulásától egészen a magyar honfoglalásig terjedő időszakban, a népvándorlások forgatagában számos nép telepedett le hosszabb-rövidebb időre Erdély területén, többek között gótok, hunok, gepidák, avarok és szlávok is.
A magyar honfoglalás idején Erdély nagy része a bolgár birodalom egyik tartománya volt, lakossága elsősorban különböző délszláv törzsekből állhatott. Erdély nyugati részét két honfoglaló magyar törzs szállta meg, a Tisza felső vonalánál és a Szamos mentén Kende törzse, míg délen, a Maros völgyében Gyula törzse nyomult be. Az Erdélyben élő népeket a többi magyar területtől meglehetősen függetlenül irányították a Gyula nemzetségbeli vezérek (központjuk Gyulafehérvár volt), méghozzá erőteljesen bizánci orientációjú politika alapján (a gyulák a nyugati helyett a bizánci kereszténységet vették fel). Ezt a fejlődési irányt Szent István szakította félbe, aki német lovagokból álló hadseregével megszállta Erdélyt, megdöntötte a gyulák uralmát, és a nyugati kereszténység irányába indította el ennek az országrésznek a fejlődését is (bár a bizánci jelleg az Erdélyben élő ortodox vallású népcsoportokon keresztül tovább élt).
Bár Anonymus említi, hogy a magyarok megjelenésekor már éltek vlahok (azaz románok) Erdély területén, nagyobb számban valószínűleg csak a 12. század második felében tűntek fel, elsősorban a Fogarasi-havasok vidékén és a Fogarastól nyugatra eső határszéli területeken (Hunyad, Temes és Krassó vármegyék területén). A 14. század elején, a főleg Moldva irányából érkező románok már Erdély északi és nyugati területein is megjelentek (Máramaros, Bihar, Szilágy és Kolozs megyék területén). A román pásztorok állattenyésztő nomád életmódjuk következtében elsősorban a magyarok által gyérebben lakott hegyvidéki területeken telepedtek le. Általában nem hoztak létre saját településeket, hanem a már meglévő, esetleg elnéptelenedő magyar vagy szász falvakba költöztek be. Elkülönültségüket fokozta, hogy Erdély többi népétől eltérően görögkeleti, ortodox vallásúak voltak.
A románok vezetőik, a kenézek irányítása alatt érkeztek és telepedtek le. A kenézek többsége később magyar nemességet kapott, felvette a katolikus vallást és lassan elmagyarosodott. Bár az erdélyi román társadalmon belül nem alakult ki a feudális társadalmakra általában jellemző valamennyi osztály (nemesség, jobbágyság, polgárság), a későbbi évszázadok során – a jobbágyokon kívül – mégis megjelent egy viszonylag erős polgári-értelmiségi réteg is.
Az állami közigazgatás megszervezésével Erdély nyugati részén hét vármegye jött létre: Belső-Szolnok, Doboka, Kolozs, Torda, Küküllő, Fehér és Hunyad. A magyar királyok az ország keleti határainak védelme céljából a határ menti vidékekre székelyeket és szászokat telepítettek, és ezeken a területeken a vármegyerendszertől eltérő közigazgatást alakítottak ki. A nagyfokú önkormányzattal és gazdasági kiváltságokkal rendelkező székely és szász székek a feudális magyar királyság különleges jogállású területei voltak. A valamennyien polgárnak minősülő szászok iparral és kereskedelemmel foglalkoztak, és fejlett városi kultúrát honosítottak meg Magyarországon. Ezzel szemben a székelyek mind nemesek voltak, akik adómentességet élveztek, viszont a király hívására hadba kellett vonulniuk. A katolikus egyház is kiépítette a szervezetét, Gyulafehérvár központtal erdélyi püspökséget szervezett, az Alföld keleti részén a váradi püspökség, a Temesköz területén pedig a csanádi püspökség jött létre.
Erdély a török hódoltság koráig a Magyar Királyság szerves része volt, azon belül azonban bizonyos fokú különállással rendelkezett. Az erdélyi területeknek a központtól való nagy távolsága önálló közigazgatási egység kialakulását tette szükségessé Erdélyi Vajdaság néven. A különálló közigazgatás azonban nem valamiféle önkormányzatiságot jelentett, hiszen a terület irányítását ellátó vajda a központi királyi hatalmat képviselte. A 13. század végén Kán László lett az erdélyi vajda, akinek idején Erdély – a „kiskirályok” hatalma alá tartozó más magyar területekhez hasonlóan – szinte önálló országként működött.
Az Árpád-házi királyok uralkodása alatt Erdély területét gyakran érte támadás kelet felől. A kunok többször betörtek Erdélybe, és súlyos pusztításokat okoztak. Szent László királynak a kunok felett aratott győzelmeiről a néphagyományban számos legenda maradt fenn. Az 1241-ben bekövetkező tatárjáráskor – az ország többi részéhez hasonlóan – Erdély lakosságának jelentős része elpusztult, egyes területek lakatlanná váltak.
A 14. századtól kezdődően, különösen az Anjou királyok és Zsigmond uralkodása idején Erdély Magyarország többi részével együtt rohamosan fejlődött. Megerősödött a kézművesipar, és az erdélyi szász városok a térség kereskedelmi központjaivá nőtték ki magukat. Az erdélyi arany- és sóbányászat európai jelentőségre tett szert, hatalmas jövedelemhez juttatva a magyar királyokat. (A korabeli Európa aranytermelésének kétharmada Erdélyből származott.) A békés fejlődés hatására a kulturális, tudományos és a művészeti élet is virágzásnak indult.
A 14. század végétől kezdve azonban Erdély életét egyre inkább a török elleni küzdelem kezdte meghatározni. A török seregek számos esetben törtek be Erdélybe, pusztították a lakosságot (elsősorban a folyóvölgyekben élő magyarokat és a gazdag szász városok lakóit), és hatalmas hadizsákmánnyal távoztak. Ebben a korszakban épültek fel – elsősorban a szász területeken – a védőfallal körülvett erődtemplomok.
1437-ben Budai Nagy Antal vezetésével parasztfelkelés tört ki Erdélyben. A jobbágyok többek közt terheik csökkentését és a szabad költözködés jogát követelték a vármegyei nemességtől. A parasztoknak kezdetben sikerült komoly engedményeket kicsikarniuk, de a nemesség hamarosan szövetséget kötött Erdély másik két kiváltságos rétegével, a szászokkal és a székelyekkel, és a felkelést leverték. A román történetírás a felkelést a társadalmi és nemzeti elnyomás alatt szenvedő románság magyar uralkodó osztállyal szemben vívott küzdelmének tekinti. (Az elmélet annyiban nem felel meg a valóságnak, hogy a felkelésben részt vevő jobbágyok között vegyesen voltak magyarok és románok, akiknek a célja a jobbágyok érdekeinek megvédése volt a földbirtokosokkal szemben, nemzetiségi származásra való tekintet nélkül.) Az egyre erősödő török fenyegetés és a Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelés hatására a magyar nemesség, a székelyek és a szászok, a „három erdélyi nemzet” formálisan is szövetséget kötöttek egymással. A kápolnai unió néven ismertté vált szövetség Mátyás király központosítási törekvéseivel szemben is igyekezett fellépni, majd a későbbiek során az önálló Erdélyi Fejedelemség kialakulásának az alapját jelentette.
A románok az erdélyi rendi társadalomban nem alkottak „negyedik nemzetet”, amely a későbbi évszázadok során a románokban a súlyos jogfosztottság érzetét keltette. A románok kiszorulásának az erdélyi nemzetek sorából egyébként nem etnikai okai voltak, hanem az, hogy akkoriban Erdélyben a „nemzet” fogalmán a feudális előjogokkal rendelkező, területi alapon szerveződő rendi csoportokat értették. A románság pedig nem rendelkezett külön nemesi osztállyal, hiszen a román származású nemesség a magyar nemesség részét képezte.
1526-ban kettős királyválasztásra került sor Magyarországon. Szapolyai János erdélyi vajda magyar királlyá választását elsősorban a magyar köznemesség támogatta, míg Habsburg Ferdinánd mögött a Habsburg-barát magyar főurak sorakoztak fel, hathatós segítséget várva tőle a törökökkel szemben. Az erdélyi társadalom szintén megosztott volt, a székelyek például Szapolyait támogatták, míg a hagyományosan Habsburg-barát szászok Ferdinánd pártján álltak. Szapolyai János, aki az ország keleti felét tartotta uralma alatt, az évszázados ellenség, a török segítségét próbálta igénybe venni hatalmának kiterjesztése érdekében. A Szapolyai János és Ferdinánd magyar hívei között kirobbanó polgárháború mögött tágabb értelemben tehát a Habsburg és a Török Birodalom katonai ereje állt, amely erők Magyarország területén, mindkét oldalon magyar katonák segítségével folytatták egymás elleni küzdelmüket.
Tizenkét évi háborúskodás után 1538-ban a két király megkötötte a váradi békét, amelyben megállapodtak abban, hogy Szapolyai János halála után Ferdinánd lesz a magyar király. Szapolyai halálát követően azonban hívei úgy döntöttek, hogy nem adják át az országot Ferdinándnak, hanem a váradi békét megsértve, török segítséggel (ekkor, 1541-ben vonult be a török Budára) Szapolyai csecsemő fiát, János Zsigmondot koronázták királlyá. A hatalom valódi gyakorlója a Tiszáig terjedő keleti országrészben Izabella anyakirályné és Martinuzzi György lett. Erdély a kelet-magyarországi vármegyékből álló Partiummal együtt ekkor kezdett önálló állammá formálódni.
Martinuzzi György az ország egyesítése céljából 1551-ben mégis úgy döntött, hogy átadja Erdélyt a Habsburgoknak. Az erdélyi nemzetek hűségesküt tettek Ferdinándnak, és a Castaldo vezette Habsburg hadsereg birtokba vette Erdélyt. Castaldo, aki azt hitte, hogy Martinuzzi György a háta mögött mégiscsak ki akar egyezni a törökkel, alvinci kastélyában megölette az erdélyi politikust. Ferdinánd azonban nem tudott megfelelően gondoskodni Erdély védelméről a törökkel szemben, ezért az 1556‑os kolozsvári országgyűlés ismét kimondta Erdély Magyarországtól való elszakadását, és visszahívta Izabellát és János Zsigmondot. 1570-ben az úgynevezett speyeri szerződésben végül rendezték Erdély közjogi helyzetét, ekkortól beszélhetünk hivatalosan is az önálló Erdélyi Fejedelemségről. A szerződésben János Zsigmond lemondott a magyar királyi címről, és elfogadta a Habsburgok névleges hatalmát Erdély felett, a Habsburgok viszont elismerték János Zsigmond fejedelmi címét.
Az Erdélyi Fejedelemség területe körülbelül 100 ezer négyzetkilométer volt, idetartozott Székelyföld, a Szászföld, hét nemesi vármegye és az Erdélyhez csatolt magyarországi részek, azaz a Partium is. Lakosainak száma hozzávetőlegesen egymillió volt, ennek akkoriban körülbelül a fele lehetett magyar anyanyelvű.
Az önálló államisággal rendelkező Erdélyi Fejedelemség a két nagyhatalom, a Habsburg és a Török Birodalom között fennálló másfél évszázados katonai egyensúlyi állapotnak köszönhette létét. A Fejedelemség formálisan ugyan a török oldalon állt, a valóságban azonban Bécs és a Török Birodalom között egyensúlyozva próbálta megőrizni az önálló magyar államiságot. Erdély a viszonylag liberális török politikának köszönhetően szabadon alakíthatta belpolitikáját, külpolitikai téren pedig – bár szuverenitása erősen korlátozott volt – komoly nemzetközi tekintélyre tett szert. A Habsburgok felé történő nyitási kísérletek, azaz Erdélynek a királyi Magyarországgal történő egyesítésére irányuló törekvések, valamint a porta engedélye nélküli külpolitikai vállalkozások a török megtorlását vonták maguk után.
Az erdélyi társadalom a török-, illetve Habsburg-barátság tekintetében végig megosztott maradt. Sok tekintetben a török hatalom tűnhetett vonzóbbnak az erdélyiek számára, mivel az – a katolikus Habsburgokkal szemben – nem avatkozott be az itt élők vallási életébe. A fejedelmek között is találhatunk inkább Habsburg-pártiakat (Báthori Zsigmond) és törökpártiakat (Bethlen Gábor) egyaránt.
A fejedelmek erős központi hatalmat építettek ki, amely a kiterjedt fejedelmi birtokok jövedelmére, a viszonylag erős hadseregre és a török porta támogatására támaszkodott. Erdély mint török vazallus állam, rendszeres adót volt köteles fizetni a portának. A fejedelmi udvar székhelye Gyulafehérvár lett. Az erdélyi rendek választott képviselőiből álló erdélyi országgyűlés évente többször ült össze. A fejedelmet az országgyűlés választotta meg, de a török porta jóváhagyására is szükség volt. A fejedelem által előterjesztett törvény elfogadásához mindhárom rend, a három nemzet jóváhagyására volt szükség. A fejedelemség hivatalos nyelve a magyar volt.
Az Erdélyi Fejedelemség társadalmát a középkori feudális államokhoz képest szokatlanul erős mobilitás jellemezte. Az egyes társadalmi rétegek között viszonylag könnyű volt az átjárás, nem volt ritka jelenség az alacsonyabb származású, de tehetséges embereknek a nemesi rendbe történő gyors felemelkedése. Az egyes rendeken belül ezért a legkülönbözőbb származású, hagyományú, illetve vagyoni helyzetű egyéneket találunk. A nemesek aránya messze meghaladta a magyarországi, illetve európai arányokat. A városok és a polgárság fejlődése viszont a fejedelmi korban nem volt olyan látványos, egyedül Kolozsvárnak sikerült komolyabb növekedést elérnie (ekkor kezdték el használni a „Kincses Kolozsvár” elnevezést).
A 16. század közepe táján a protestantizmus rohamosan terjedni kezdett Erdélyben, és a 16. század végére Erdély lakosságának nagy része – néhány katolikus székely szék lakossága és egyes főúri családok kivételével – áttért valamelyik protestáns hitre. Az evangélikus vallás terjedése Johannes Honterus humanista tudós kezdeményezésére Brassóból indult el, és néhány éven belül Szászföld egésze és más németek lakta városok is szinte mind áttértek az új vallásra. Az igehirdetés nyelve az evangélikusok között a német lett. Az 1560-as években megjelent kálvinizmus elsősorban a nemesség és a magyar polgárság körében terjedt el. Néhány évvel később egy még radikálisabb protestáns irányzat, az unitárius vallás hódítja meg Kolozsvár, Torda, Aranyosszék és Udvarhelyszék magyarságát (János Zsigmond, az első fejedelem szintén áttért az unitárius hitre). Az 1580-as években pedig megjelent a zsidó vallási hagyományokhoz visszanyúló szombatos vallás, amely elsősorban a Küküllők mentén talált hívekre (Bethlen Gábor kancellárja, Péchi Simon is szombatos volt). Élénk kulturális kapcsolatok alakultak ki Európa protestáns államaival, virágzásnak indult az erdélyi könyvnyomtatás, fellendült a közművelődés, az erdélyi diákok pedig gyakran tanultak nyugat-európai egyetemeken.
A protestáns vallások fokozatos egyenjogúsításának tetőpontjaként az 1568-as tordai országgyűlés bevett felekezetté nyilvánította a katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius vallást (az ortodox vallás viszont csak megtűrt vallás maradt). Ezzel az Európát messze megelőző liberális vallásgyakorlattal sikerült megakadályozni, hogy Erdély is vallásháborúk színterévé váljék. A protestantizmus erdélyi fejlődését jól jelképezi Dávid Ferenc életútja, aki először a magyar evangélikus egyház, majd pedig a református egyház püspökeként tevékenykedett, később pedig ő alapította meg az erdélyi unitárius egyházat.
A János Zsigmondot követő katolikus Báthori István fejedelem (1571–1586) idején a vallásszabadság lényegében továbbra is fennmaradt, bár az unitárius egyházat megalapító Dávid Ferencet radikális tanai miatt börtönbe zárták. Báthori István 1576-ban megszerezte a lengyel trónt is abból a célból, hogy lengyel segítséggel hathatósabban léphessen fel a török ellen. A fejedelmi címet először használó Báthori Zsigmond (1586–1597) megpróbált kilépni abból a politikai egyensúlyi helyzetből, amiben a török protektorátus alatt álló Erdély élt. A törökbarát belpolitikai ellenzéket kíméletlenül letörte, és a széles török-ellenes koalíció, a Szent Liga keretében szövetséget kötött II. Rudolf német-római császárral. Báthori Zsigmond azonban rosszul mérte fel az erőviszonyokat: a török birodalom ekkor még túl erős volt ahhoz, hogy ki lehessen szorítani Magyarország területéről. A fejedelem sok évig elhúzódó háborút, pusztítást és kaotikus hatalmi viszonyokat idézett elő azzal, hogy lemondott Rudolf császár javára az erdélyi trónról, majd később mégis kijelölte utódjává a fejedelemség függetlenségét támogató Báthori Andrást.
Báthori Zsigmond halála után Rudolf az albán származású Basta császári tábornokot és Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) havasalföldi vajdát küldte Erdély elfoglalására. Mihály vajda a Báthoriakkal amúgy is rossz viszonyban lévő székelyeknek megígérte régi szabadságjogaik visszaállítását, és a maga oldalára állította őket. Ezek után Basta és Mihály vajda legyőzték Báthori András seregét a Nagyszeben melletti Sellenberknél (1599), a menekülő fejedelmet pedig a székelyek meggyilkolták. Mihály vajda bevonult Gyulafehérvárra, majd rövid ideig mint császári helytartó gyakorolta a fejedelmi jogokat. Hamarosan azonban fordult a kocka, Vitéz Mihály uralmának megdöntéséhez az erdélyi rendek összefogtak a császáriakkal, és a Tordától délre eső Miriszlónál legyőzték a vajdát, akit végül Basta meggyilkoltatott.
A kiváló katonai tehetséggel rendelkező Mihály vajda alig egyéves erdélyi uralmát a hivatalos román történetírás a három román fejedelemség első egyesülésének tekinti, mivel Vitéz Mihály ez alatt az idő alatt egyszerre volt erdélyi fejedelem, illetve havasalföldi és moldvai vajda. A valós történelmi képhez azonban hozzátartozik az is, hogy Mihály vajda nem tekintette feladatának az erdélyi románok felszabadítását, és nem tett semmit azért, hogy az ortodox vallást bevett vallásként vagy a románokat önálló rendként elismertesse Erdélyben.
Az ezt követő 1601 és 1604 közötti véres időszakot a politikai és vallási szabadságjogokat egyaránt korlátozó Basta „rémuralmának” nevezik, amelynek végül a Bocskai-felkelés vetett véget. Basta uralma idején általánossá váltak a császári katonák által elkövetett fosztogatások és gyilkosságok, a nép pedig úgy elszegényedett, hogy embereket kellett a szekér elé befogni (innen származik a „Basta szekere” kifejezés). A hosszan elhúzódó háborúskodás elsősorban a magyar lakosságot sújtotta, ezért az etnikai arányok egyre kedvezőtlenebbül kezdtek alakulni a magyarokra nézve.
Időközben a Habsburgok egyre gyakrabban zaklatták a magyarországi protestáns nemességet vallásának gyakorlásában a vagyonuk elkobzására irányuló koholt perekkel. Az elégedetlenkedők élére Bocskai István állt, akit harci sikerei miatt először az erdélyi, majd később a magyarországi rendek is fejedelemmé választottak. (A magyarországi rendek a későbbi évtizedekben is gyakran fordultak Erdély felé jogaik védelme érdekében.) Bocskainak a Habsburgokkal kötött bécsi békében (1606) nemcsak a magyarországi nemesség vallási és rendi sérelmeit sikerült orvosolnia, hanem megerősítette Erdély önállóságát és a szabad fejedelemválasztás jogát is. A hosszú háborús időszak után Báthori Gábor (1608–1613) rövid, de annál zsarnokibb uralma következett. A fejedelem hírhedt volt erőszakoskodásairól, korlátozta a szászok szabadságát (székhelyét Szebenbe helyezte át), a szászoktól elkobzott vagyonokból török elleni hadjáratait próbálta finanszírozni.
Bethlen Gábor (1613–1629) török segítséggel került Erdély élére. A zavaros belpolitikai viszonyokat rövidesen felszámolta, és helyreállította Erdélyben a békét és a belső rendet. Bethlen Gábor uralkodása idején élte virágkorát a fejedelemség, gazdasága fellendült, a kulturális és művészeti élet kibontakozott. A fejedelem udvarát Gyulafehérvárra helyezte vissza, amely a kulturális élet központja lett. Bethlen Gábor 1622-ben Gyulafehérvárott kollégiumot alapított, melynek örököse a nagyenyedi kollégium, az erdélyi reformátusok híres iskolája. A háborúk miatti emberveszteséget betelepítésekkel próbálta pótolni (a román betelepülők hétévi adómentességet kaptak). Külpolitikájában a Bocskai-féle politikát kívánta követni. A szultánnal békében próbált élni, s ezért önként átadta Lippa várát a töröknek (sőt azt saját maga ostromolta meg, mivel a helyi helyőrség nem volt hajlandó átadni).
A magyarországi nemesség rendi jogainak és vallásszabadságának védelmében bekapcsolódott a 30 éves háborúba, és fényes győzelmei után többször is rákényszerítette a császárt a Bocskaival kötött bécsi béke megerősítésére. 1620-ban elfoglalta a Felvidéket, ahol a magyarországi rendek fejedelemmé, majd királlyá választották. A nikolsburgi békében (1622) azonban lemondott ezekről a címekről, amelynek fejében élete végéig Erdély részeként kormányozhatott hét kelet-magyarországi vármegyét.
I. Rákóczi György (1630–1648) folytatta Bethlen politikáját, uralma alatt folytatódott Erdély nyugalmas fejlődése. A törökkel jó viszonyra törekedett, a Habsburgok ellenében viszont ő is bekapcsolódott a 30 éves háborúba. A hadjárat eredményeként ismét Erdélyhez csatolták azt a hét kelet-magyarországi vármegyét, amelyek Bethlen Gábor haláláig a fejedelemséghez tartoztak. Felesége, Lorántffy Zsuzsanna sokat tett a református kultúra és művelődés fejlődéséért, de arra is volt gondja, hogy Fogarason román nyelvű iskolát alapítson.
I. Rákóczi György (1648–1660) a lengyel trón megszerzését tűzte ki célul, ám ehhez nem szerezte meg a török porta előzetes engedélyét. Sikerült ugyan elfoglalnia Varsót, de katonáit – a törökök megbízásából – a tatárok foglyul ejtették, és a Krímbe hurcolták, ahol többségük odaveszett. A török-tatár csapatok 1558 és 1562 között bosszúból végigdúlták Erdélyt (ekkor foglalták el Váradot is), és elpusztították Nagyenyed, Gyulafehérvár és más Maros-völgyi városok magyar lakosságának jelentős részét. A Krímből visszatérő hadvezér, Kemény János csak rövid időre tudta megszerezni a fejedelmi hatalmat, mivel a török szultán saját hívét, Apafi Mihályt állította Erdély élére.
I. Apafi Mihály (1661–1690) uralkodása alatt Erdély viszonyai ismét konszolidálódtak, de a fejedelemség fejlődése megakadt, és már nem volt képes újabb megújulásra. Az ingatag jellemű fejedelem helyett a tényleges hatalmat inkább felesége, Bornemisza Anna és nagy tehetségű kancellárja, Teleki Mihály gyakorolta. I. Apafi idején jelentős létszámú ortodox vallású örmény közösség telepedett le Erdély keleti részén, akik fontos szerepet vállaltak a gazdasági életben. Az örmények a 18. században áttértek a pápa hatalmát elismerő örmény katolikus vallásra.
A Kelet-Európa török uralom alóli felszabadítása céljából indított háború részeként 1687-ben Lotharingiai Károly megszállta és a Habsburg Birodalomhoz csatolta az Erdélyi Fejedelemséget. Az ekkorra már erős erdélyi azonosságtudattal rendelkező rendek jelentős része nem támogatta a Habsburg Birodalomhoz való csatlakozást, részben mert félt a törökök bosszújától, amennyiben nem sikerülne a hadjárat, részben pedig aggódott a rendi szabadságjogok és a vallásszabadság elvesztése miatt.
A Habsburg Birodalomba integrálódó fejedelemség elvesztette önállóságát, viszonylagos különállósága, hagyományos – később azonban a Birodalom többi tartományához képest egyre inkább anakronisztikussá váló – társadalmi berendezkedése azonban egészen 1867-ig fennmaradt. Az erdélyiek sokáig fájlalták független államiságuk elveszítését, a fejedelemség korabeli Erdélyre mint „tündérkertre” tekintettek vissza, egy részük azonban felismerte, hogy a fejlettebb Habsburg Birodalomhoz való csatlakozás hosszú távon előnyökkel is jár Erdély számára.
Az Erdély „alkotmányát” jelentő Diploma Leopoldinum alapján Erdélyt nem csatolták Magyarországhoz, hanem a Habsburg Birodalom külön tartománya lett, és a Habsburg uralkodók viselték az erdélyi fejedelem címet is. A közigazgatás élén a Bécsben székelő Erdélyi Udvari Kancellária állott, míg a közvetlen igazgatást a nagyszebeni, majd később kolozsvári székhelyű Gubernium látta el. A Gubernium nem rendelkezett tényleges hatalommal, hanem a Kancelláriától kapott utasításokat hajtotta végre. A Gubernium élén a kormányzó, általában egy erdélyi arisztokrata állt. Az erdélyi kormányzók közül a legnagyobb hatásúak a szász származású Brukenthal Sámuel (1774–1787) és gróf Bánffy György (1787–1822) voltak. Az erdélyi országgyűléseket továbbra is összehívták, itt jelenhetett meg az erdélyi rendi ellenállás a Habsburg abszolutisztikus törekvésekkel szemben. Erdély hivatalos nyelve a magyar helyett a latin lett.
Az Erdélyt megszálló császári csapatok önkényeskedései, illetve a rekatolizációs törekvések miatt az erdélyi nemesek a magyarországi rendekkel összefogva II. Rákóczi Ferenc vezetésével 1703-ban fegyvert ragadtak a Habsburg hatalommal szemben. A kurucoknak nevezett szabadságharcosoknak sikerült Erdély nagy részét évekig az uralmuk alatt tartani, és II. Rákóczi Ferencet 1704-ben erdélyi fejedelemmé választották. Az erőviszonyok későbbi kedvezőtlen alakulása miatt végül Károlyi Sándor a kurucok nevében a Szatmárnémeti mellett található majtényi síkon letette a fegyvert, és a szatmári békében visszaállították a Diploma Leopoldinumot s ezáltal a Habsburgok uralmát Erdélyben. A szabadságharc során a szászok a Habsburgok oldalán álltak, a románok pedig lényegében semlegesek maradtak.
A Habsburg hatalom hatására Erdélyben megerősödött a katolicizmus. A görögkeleti hívők egy része a 18. század elején létrehozta a görög katolikus egyházat, amely elismerte a pápa fennhatóságát, de megtartotta az ortodox szertartásokat. Ezzel az erdélyi románok vallásilag kettészakadtak: az Erdély északi részén élők többsége görög katolikus lett, míg a dél-erdélyi románok görögkeleti (ortodox) vallásúak maradtak. A görög katolikusokat ezáltal megillették a bevett felekezetek jogai, magasabb szintű oktatási lehetőségekhez jutottak, amely hozzájárult kulturális felemelkedésükhöz. Ami a többi vallást illeti, a protestánsokat általában megtűrték, de az unitáriusok kifejezetten üldöztetésnek voltak kitéve. A 18. század első felében történő betelepítések és bevándorlások hatására tovább módosult Erdély etnikai összetétele, a románok aránya a század közepén már elérte az abszolút többséget.
A Habsburg-uralom első évszázadában a közművelődés terén is komoly előrelépések történtek. Ekkor alakult meg többek között a három leghíresebb erdélyi közgyűjtemény, Brukenthal Sámuel kormányzó könyv- és műgyűjteménye (Nagyszeben), Batthyány Ignác erdélyi katolikus püspök könyvtára (Gyulafehérvár) és Teleki Sámuel kancellár könyvtára (Marosvásárhely).
Mária Terézia (1740–1780) nevéhez fűződik az Erdély határát védő román és székely határőrezredek felállítása 1762–64 között, amely számos konfliktus forrásává vált. A határőrterületek megszervezése a görög katolikus hitre áttért románok számára a katonai úton történő felemelkedés lehetőségét jelentette. A román nemzeti gondolat nem véletlenül a határőrterületeken élő, magasabb társadalmi helyzetű románok körében jelent meg először. A székelyek esetében ennek ellenkezőjéről volt szó, a beszervezésük ugyanis lényegében sajátos privilegizált helyzetük elveszítését jelentette. 1762-ben Adolf Buccowot nevezték ki Erdély teljhatalmú katonai és polgári kormányzójának, aki a székelyek beszervezése során elkövetett kegyetlenkedéseivel kivívta magának a „székelyek hóhérja” nevet. A székelyek közül sokan megtagadták a belépést a határőrségbe, és elmenekültek a szervezők elől. A Madéfalván gyülekezőket a császári seregek megtámadták, és kétszáz embert gyilkoltak le. A madéfalvi veszedelem (1764) után a székelyek tömegestül vándoroltak ki a Kárpátokon túlra.
1784-ben Horea, Cloşca és Crişan vezetésével a románság legforradalmibb csoportja, a mócok között parasztfelkelés tört ki. A felkelés oka az volt, hogy a császári haditanács a többi határőrezred mintájára elhatározta a mócok katonai beszervezését is. A földesurak megpróbálták megakadályozni a beszervezést, mivel a parasztok nélkül munkaerő híján maradtak volna, mire a parasztok az urak ellen támadtak. A lázadást II. József leverette, vezetőit kivégeztette. Ezt a parasztfelkelést a korábbiaktól eltérően már egyszerre fűtötte a társadalmi és a nemzetiségi elnyomás elleni harc: a román jobbágyság harca volt a magyar földbirtokosokkal szemben. A román jobbágyok tudatában a társadalmi és nemzetiségi elnyomás összekapcsolódása a későbbiek során a magyarok iránti általános ellenérzések alapjává vált.
II. József türelmi rendelete révén fokozatosan felszámolták a katolikus és a görög katolikus egyházak különleges helyzetét, és ez kedvezően hatott a protestáns egyházak megerősödésére. Az ortodox vallást azonban továbbra sem tekintették bevett vallásnak. A modern birodalom megteremtése céljából II. József átszervezte Erdély közigazgatását, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy az erdélyi rendeket megfossza feudális előjogaiktól. Erdélyben hivatalos nyelvvé a németet tette. Amikor rendeleteit (a türelmi rendelet kivételével) visszavonta, a magyar nemesség és a szászság örömmel üdvözölte elveszett ősi alkotmányuk visszaállítását.
A 18. századtól kezdve lassan elkezdett kialakulni az erdélyi románság körében a nemzeti gondolat. Román értelmiségi és egyházi körökben gyorsan terjedt a romanizált dákoktól való származás elmélete, és megjelent a nemzeti összetartozás érzése is a Kárpátokon túl élő románokkal. A román nemzeti küzdelmek első hivatalos lépését az jelentette, amikor a nagyváradi görög katolikus püspök 1791-ben kérvényt nyújtott be az uralkodóhoz Supplex Libellus Valachorum néven a románok negyedik nemzetként történő elismerését illetően. II. Lipót a kérvényt az erdélyi országgyűléshez továbbította, amely azt elutasította.
A 19. század elejétől kezdve az erdélyi rendek gondolkodásában is egyre jobban megerősödött az etnikai származás tudata. Az egyes nemzetiségek fiatal értelmiségiei egyre inkább saját nemzeti kultúrájuk felé fordultak, és egyre kevésbé volt jelen valamiféle összerdélyi gondolkodás. Ezzel összefüggésben a magyar nemesi rend kezdte felismerni, hogy a magyarok számbeli kisebbségbe kerültek Erdélyben, és egyetlen megoldásként a Magyarországgal történő egyesülés mellett állt ki. A reformkorban fellépő liberális magyarországi köznemesség a polgári átalakulás, a jobbágyok felszabadítása és a politikai szabadságjogok biztosítása mellett ugyancsak a Magyarországgal való egyesülést tekintette megoldásnak az erdélyi társadalom problémáira.
Erdély és Magyarország uniójának a magyar országgyűlés általi törvénybe iktatása nagy lelkesedést váltott ki az erdélyi magyarok és székelyek körében. Hamarosan azonban az unió kérdése az addig viszonylag békésen együtt élő nemzetiségek kapcsolatát teljesen elmérgesítette. Amikor az utolsó erdélyi országgyűlés 1848. május végén megszavazta az uniót, a románok úgy érezték, hogy kihagyták őket a döntéshozatalból, hiszen az erdélyi országgyűlésben a lakosság többségét kitevő románság nem volt képviselve. 1848 májusában a románok hatalmas gyűlést tartottak Balázsfalván, amelyen több mint tízezren követelték a románok „negyedik nemzetként” történő elismerését (amely a magyar liberálisok által hirdetett polgári jogegyenlőség elvével szemben ekkor már meghaladott követelésnek tűnt). A románokhoz hasonlóan a modern német nacionalizmussal rokonszenvező szászok jelentős része is az unió ellen lépett fel.
A magyarok és a többi nemzetiség közti ellentét akkor élesedett ki igazán, amikor a bécsi udvar 1848 szeptemberében támadást indított a magyar forradalom ellen. A székelyek októberben Agyagfalván gróf Mikó Imre elnökletével nemzetgyűlést tartottak, amelyen a magyar kormány támogatása mellett foglaltak állást. A túlerőben lévő császári haderő azonban novemberre bevette Kolozsvárt, és – a Gábor Áron ágyúinak segítségével védelmezett Háromszéken kívül – elfoglalta egész Erdélyt. 1848 végén azonban a magyar csapatok Bem tábornok vezetésével ellentámadásba kezdtek, és tavaszra jóformán egész Erdélyt visszafoglalták. Az osztrákoknak végül csak orosz segítséggel sikerült végső győzelmet aratniuk az erdélyi magyar haderő fölött.
A magyar szabadságharc tehát Erdélyben polgárháborúba torkollott, ahol az egyik oldalon a magyarok és székelyek álltak a forradalmi magyar kormány támogatásával, a másik oldalon pedig a románok és szászok a császári erőkkel a hátuk mögött. Az osztrák katonai hatóságok ösztönzésére a román Avram Iancu vezetésével a civil magyar lakossággal szemben is követtek el vérengzéseket, ekkor pusztult el például Nagyenyed lakosságának nagy része. A véres nemzetiségi összecsapások eredményeként a nemzetiségek közti ellentétek elmérgesedtek, amely a későbbiek során lényegesen csökkentette a megegyezés esélyét.
A szabadságharc és a kiegyezés közti Habsburg önkényuralmi időszak alatt Erdélyben ismét visszaállították az osztrák kormányszervek működését. Az 1850‑es években a székelyek között szerveződő Makk-féle császárellenes összeesküvést leleplezték, és vezetőit kivégezték. 1863-ban országgyűlést hívtak össze, amelyen már önálló képviselettel rendelkeztek a románok is, a magyarok viszont távol tartották magukat. Ennek elsődleges oka az volt, hogy az országgyűlés a Magyarországgal való egyesülés ellen foglalt állást. Az országgyűlés a románokat elismerte negyedik nemzetként, a magyar és a német mellett a román nyelvet is hivatalossá tették, a görögkeleti egyházat pedig bevett egyháznak ismerték el. Az elfogadott törvények azonban csak rövid ideig maradtak hatályban, a kiegyezés következtében kialakuló új politikai feltételek ugyanis más irányt szabtak Erdély fejlődésének.
A kiegyezés nemcsak alkotmányos berendezkedést és polgári jogegyenlőséget teremtett Magyarországon, hanem egyúttal lehetővé tette, hogy Erdély 300 év elteltével Magyarország részévé váljék.
A magyar országgyűlés 1868-ban szabályozta Erdély új közjogi berendezkedését, megszüntette a területi alapon szerveződő politikai nemzeteket, és kimondta a polgári jogegyenlőséget, nemzetiségre való tekintet nélkül. A románok tehát választójogot kaptak, de a különböző cenzusok következtében az általában alacsonyabb társadalmi helyzetű románság számarányához képest kifejezetten kevés képviselőt küldhetett a magyar országgyűlésbe. Ugyanebben az évben az országgyűlés elfogadta az európai viszonylatban is rendkívül liberális nemzetiségi törvényt, amely bár nem ismerte el a nemzetiségeket önálló politikai közösségeknek, messzemenően biztosította a nemzetiségeknek a nyelvhasználat jogát és az anyanyelvi oktatást. 1876-ban a középkori közigazgatási egységeket, a székely és szász székeket is megszüntették, és területüket beillesztették a vármegyei közigazgatás rendszerébe.
A kiegyezés utáni néhány évtized a békés gazdasági és kulturális fejlődés időszaka volt Erdély számára. Megjelent a modern kapitalista nagyipar, a vasúthálózat révén Erdély bekapcsolódhatott az európai országok vérkeringésébe. Ugyanakkor jelentős késéssel, csak a 20. század elejére épült meg a Marosvásárhelyet Sepsiszentgyörggyel összekötő, amely nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy Székelyföld is élvezhesse a Monarchia egységes piacának előőnyeit. Ebben a korszakban épült ki a közoktatás rendszere, magyar és más nemzetiségű iskolák százai jöttek létre, 1872-ben megnyitotta kapuit a kolozsvári tudományegyetem is. A korszak legfontosabb magyar tudományos társasága a gróf Mikó Imre által 1859-ben alapított Erdélyi Múzeum-Egyesület volt. Különböző közművelődési egyesületek is alakultak, amelyek közül a leghíresebb magyar szervezet az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a legnagyobb hatású román egyesület pedig az ASTRA volt. Ebben a korban került sor Székelyföld értékeinek tudatos számbavételére, összegyűjtésére: Orbán Balázs 1873-ban elkészítette Székelyföld átfogó leírását tartalmazó kitűnő művét, 1875-ben pedig megalapították a sepsiszentgyörgyi székely Nemzeti Múzeumot.
A nemzetiségi kérdés kiéleződésének egyik jellemző példája volt a nagy vihart kavart Memorandum-per. 1892-ben vezető román értelmiségiek memorandum formájában fogalmazták meg nemzetiségi panaszaikat, és azt közvetlenül elküldték Ferenc József császárnak. A magyar bíróságok eljárást indítottak a memorandum aláírói ellen, és ötévi börtönbüntetésre ítélték őket. A per következtében a magyarok és a románok viszonya tovább romlott, de rossz hatással volt a magyarországi nemzetiségi viszonyok nemzetközi megítélésére is.
A nemzetiségek fellépései miatt a magyar közvéleményben általánossá vált a nemzetiségekkel szembeni bizalmatlanság, az ország szétesésétől való félelem. A kiegyezést létrehozó magyar liberálisok után következő politikusi nemzedék éppen ezért célul tűzte ki a nemzetiségek elmagyarosítását. Ez elsősorban abból állt, hogy a népiskolákban bevezették a magyar nyelv kötelező oktatását, és a hivatalos magyar nyelv használatát erőteljesebben próbálták érvényesíteni az erdélyi hivatalokban és utcai kiírásokon. A polgári radikális csoportok körében már ekkor megjelent az a nézet, hogy Magyarországot és ezen belül Erdélyt föderatív módon kellene átalakítani, ahol a nemzetiségek területi autonómiával rendelkeztek volna.
Az I. világháborúba Románia mint a Monarchia szövetségese lépett be, azonban két évvel később már titkos szerződést írt alá az antanthatalmakkal, amelyben az antant – győzelme esetén – Romániának ígérte Erdélyt, Kelet-Magyarország egy részét és a Bánságot. A román sereg a szerződés alapján már 1916-ban bevonult Erdélybe, azonban az osztrák-magyar csapatok német segítséggel rövidesen kiszorították őket.
1918 novemberében a Monarchia összeomlott, és a románok ismét megszállták Erdély területét. December 1-jén a románság képviselői Gyulafehérváron kimondták az egyesülést Romániával, és messzemenő ígéreteket tettek az Erdély területén élő nemzetiségeknek jogaik biztosítására. Az ígéretek hatására és a magyar közvélemény döbbenetére a szászok 1919 januárjában szintén kimondták csatlakozásukat Nagy-Romániához, amely lépés komoly legitimációt biztosított a románoknak az egyesülés nemzetközi elfogadtatásához.
Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés értelmében Romániához csatolták Erdélyt, a Partiumot és a Bánság keleti részét, mintegy 102 ezer négyzetkilométert 5,3 millió lakossal. Az elcsatolt területek lakosságának 54 százaléka volt román, 32 százaléka magyar és 11 százaléka német nemzetiségű. A helyzet bonyolultságát fokozta, hogy a gazdasági és kulturális életet képviselő és a közigazgatást irányító városok szinte mindenhol magyar, illetve szász többségűek voltak (1910-ben Nagyvárad 91 százalékban, Kolozsvár 81 százalékban, Marosvásárhely 89 százalékban, Arad 63 százalékban volt magyar, míg Temesvár 44 százaléka német és 39 százaléka magyar, Brassó 43 százaléka magyar és 26 százaléka német, Nagyszebennek pedig 50 százaléka német és 22 százaléka magyar volt). Az erdélyi magyarokról megkérdezésük nélkül, önrendelkezési joguk gyakorlását megtagadva döntöttek úgy, hogy a határok meghúzása minden kétséges esetben a magyar etnikum hátrányára történt (gyakran gazdasági okokra hivatkozva).
A nagyhatalmak az évszázadok óta multikulturális Erdélyben akaratlanul is szabad utat engedtek a román nacionalizmusnak, a homogén „nemzetállam” felépítésének, amely a 20. század folyamán súlyos és visszafordíthatatlan károkat okozott Erdély nyelvi és kulturális sokszínűségének. Trianon másik fontos következménye, hogy Erdély kiszakadt abból a közép-európai fejlődésből, amelynek történelme során mindig is részese volt, és alapvetően a bizánci kultúra hatása alá került.
Az erdélyi magyarság elkeseredéssel fogadta a hatalomváltást és az ezzel járó következményeket, a magyar iskolák bezárását (a magyar nyelvű egyetemi oktatás megszüntetését), a magyar földbirtokosok és egyházak birtokainak kisajátítását, a kisebbségi léttel járó jogfosztásokat. Az új hatalom a magyar utcatáblákat, szimbólumokat, szobrokat a közterületekről eltávolította, a magyar nyelv nyilvános használatát igyekezett minél jobban visszaszorítani. Közel 400 ezer magyar, főleg a politikusok, a köztisztviselők és a földbirtokos arisztokrácia jelentős része Magyarországra menekült, az erdélyi magyarok többsége azonban szülőföldjén kísérelt meg új életet kezdeni.
A trianoni döntést a románok többsége egy anakronisztikusnak vélt birodalom felbomlásaként, a nemzeti önrendelkezés megvalósulásaként, az egyes román „nemzetrészek” egyesüléseként élte meg, még akkor is, ha az erdélyi románok egy része nem feltétlenül örült az óromán területekről érkező új hivatalnoki réteg megjelenésének. A magyar közösség érzékenységével mit sem törődve az 1918-as gyulafehérvári határozat napja (december 1.) a legnagyobb nemzeti ünnep lett Romániában, a városok legfontosabb tereit pedig az egyesülésről nevezték el („piaţa Unirii”).
Az 1923-as román alkotmány kimondta az egységes és oszthatatlan román nemzeti állam elvét, amelyből kimaradt a magyaroknak és a szászoknak korábban megígért jogok nagy része. A román állam a magyar többségű területek, városok etnikai összetételét szervezett betelepítések útján igyekezett megváltoztatni. A görögkeleti egyház kivételezett helyzetbe került a többi egyházhoz képest, ennek egyik látványos jeleként hatalmas ortodox templomokat építettek Erdély szinte valamennyi nagyobb városában. Az új helyzet kedvezőtlenül hatott Erdély egészének a gazdaságára, hiszen az elmaradottabb havasalföldi és moldvai területek elszívták a viszonylag gazdagabb Erdély erőforrásait.
A politikai életet két nagy párt küzdelme jellemezte: a Ion I. C. Brătianu vezette nemzeti-konzervatív Liberális Párté, illetve a kissé nyitottabb Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpárté. A magyarok Országos Magyar Párt néven alapítottak politikai szervezetet, és beilleszkedtek Románia politikai életébe. A nemzetiségi jogokért folytatott küzdelem mellett felléptek a Románián belüli autonómia megteremtésének gondolata mellett is.
Az 1930-as években a román politikai életben megerősödtek a szélsőjobboldali mozgalmak, köztük az úgynevezett Vasgárda. A parlamenti demokrácia válságát jelezte, hogy 1938-ban az uralkodó, II. Károly királyi diktatúrát vezetett be, 1940-ben pedig Ion Antonescu vezetésével erősen antiszemita katonai diktatúra vette át a hatalmat. Az ország külpolitikailag Németország mellett kötelezte el magát, és nagy erőkkel vett részt a Szovjetunió elleni háborúban.
1940-ben a német–olasz részvétellel felállított döntőbizottság az úgynevezett 2. bécsi döntéssel Magyarországnak ítélte Észak-Erdélyt, a Székelyföldet és a Partium északi részét, mintegy 43 ezer négyzetkilométert. A visszacsatolással Magyarországhoz került 1,4 millió magyar mellett több mint 1 millió román is. Annak ellenére, hogy a magyarok többsége Erdély északi részén élt, még így is mintegy félmilliós magyar közösség maradt Dél-Erdélyben, akiknek egy része a döntés után északra költözött.
Az észak-erdélyi magyarok viseletbe öltözve, örömmámorban fogadták a 20 évig tartó román uralom végét, és az úgynevezett „kis magyar világra” a mai napig nosztalgiával gondolnak vissza az idős emberek. Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy a Magyarországról érkező, a román tisztviselőket felváltó új hivatalnoki réteg és a helyi lakosság közötti viszony távolról sem volt súrlódásmentes, sokan panaszkodtak a hatóságok túlkapásaira. A magyar kormánynak kezelnie kellett a szerves egységet alkotó Erdély kettéválasztása miatt jelentkező gazdasági nehézségeket is, Székelyföld és Magyarország között például a megszakadt vasúti összeköttetést újból meg kellett teremteni (a vasútvonal egy része román területen maradt). Az összmérleget azonban leginkább a zsidók elleni intézkedések rontják le súlyosan: Észak-Erdély területéről körülbelül 130 ezer zsidót hurcoltak el, akiknek 80 százalékát meggyilkolták.
1944. augusztus 23-án Románia Mihály király vezetésével átállt a szövetségesek oldalára, és támadást indított a német hadsereg ellen. A román csapatok hamarosan ismét megszállták Erdély egész területét, a II. világháborút lezáró párizsi békeszerződés pedig hivatalosan is visszaállította Magyarország és Románia között a Trianonban kijelölt határokat.
A Romániában a negyvenes évek végére kiépülő kommunista diktatúra a többi kelet-európai államhoz hasonló változásokat hozott Erdély gazdasági és társadalmi életében (államosítások, egypártrendszer, szabadságjogok megvonása). A görög katolikus egyházat feloszlatták, illetve az ortodox egyházzal történő egyesülésre kényszerítették, vagyonát átadták az ortodox egyháznak (a kommunista rendszerben az ortodox vallás lényegében államvallásnak számított). Bár az új rendszer frontális támadást intézett a nemzeti lét megtartásában vezető szerepet játszó magyar egyházakkal szemben, egyebek mellett elvéve iskoláikat, a kommunizmus – az egyenlőségi eszme és a román nacionalizmus visszaszorításában játszott szerepe miatt – kezdetben viszonylag népszerű volt a magyarok körében. A hivatalos kommunista testvériség jegyében a korábbi nemzetiségi atrocitások alábbhagytak, Kolozsváron ismét magyar nyelvű egyetem alakult (amelyet azután 1959-ben összeolvasztottak a román egyetemmel), sőt 1952 és 1968 között még korlátozott önkormányzattal rendelkező magyar autonóm terület is működött a Székelyföldön.
A szovjet csapatok 1958-ban történő kivonását követően Gheorghe Gheorghiu-Dej vezetésével elkezdett kiépülni egy erősen nacionalista, homogén román nemzetállamban gondolkodó, sztálinista jellegű rendszer. Az 1965-ben hatalomra kerülő Nicolae Ceauşescu totális állami irányítást és ellenőrzést vezetett be az élet minden területén, maga körül pedig személyi kultuszt alakított ki. A kiterjedt hálózattal rendelkező titkosrendőrség, a Securitate teljes megfélemlítés alatt tartotta a lakosságot, az életszínvonal pedig egy rövid fellendülési időszakot követően az 1980-as évekre a harmadik világ szintjére esett vissza. A hibás gazdaságpolitika és a külfölddel szemben fennálló államadósság visszafizetésének erőltetése következtében kiürültek a boltok, az állam kénytelen volt jegyrendszert bevezetni, de még így sem lehetett hozzájutni az alapvető árucikkekhez. A német és zsidó lakosság az 1970-es és 80-as évek folyamán tömegesen hagyta el az országot úgy, hogy a nyugatnémet és az izraeli kormány a kivándorlási engedélyekért „fejpénzt” fizetett a román államnak. Ceauşescu a Szovjetuniótól látszólag független külpolitikát igyekezett folytatni, amely miatt komoly nyugati támogatásra tett szert, és hosszú ideig sikerült a nyugati országokat a romániai állapotokat illetően megtévesztenie.
Az erőltetett iparosítás következtében az erdélyi városok – elsősorban a Kárpátokon túlról történő betelepítések révén – rendkívüli módon felduzzadtak, amellyel az is együtt járt, hogy a nemzetiségi arányok a korábban magyar többségű nagyvárosokban a románság javára billentek el. Így a II. világháborút megelőzően még szinte kizárólag csak magyarok által lakott Nagyváradon és Kolozsváron a 2011‑es népszámlálás szerint a magyarok aránya 23, illetve 15 százalékra olvadt, és a Székelyföld fővárosában, Marosvásárhelyen is meghaladta a románok száma a magyarokét. Az erdélyi városok szélein ezekben az évtizedekben alakultak ki az idelátogatók többségében döbbenetet keltő hatalmas lakótelepek és a sűrű füstöt eregető gyárnegyedek. A folyamat tetőpontján a magát a Kárpátok Géniuszának neveztető diktátor a hagyományos társadalmi viszonyokat teljesen felszámoló és egyúttal a kisebbségek létét is alapjaiban fenyegető falurombolási tervvel állt elő. A terv szerint a falvak lakosságát úgynevezett „agro-indusztriális” központokba kívánták telepíteni, amelyek lakóit a központi hatalom még szorosabb ellenőrzés alá vonhatta volna. A falurombolást csak az 1989-ben kitört forradalom tudta megakadályozni.
A székelyek történelmét és kultúráját kevesen ismerik Magyarországon, pedig egy székelyföldi utazás előtt mindenképp érdemes valamennyire tisztában lenni a legfontosabb eseményekkel, összefüggésekkel, a várhatóan előbukkanó történelmi nevekkel. A cikk segítségével könnyen elsajátíthatjuk az alapvető tudnivalókat! Honnan … Tovább
A klasszikus nevezetességeket tartalmazó lista az Erdélyt kevésbé ismerőknek készült, számukra szeretné érzékeltetni az erdélyi látnivalók rendkívüli gazdagságát, sokszínűségét. Az Erdéllyel történő ismerkedést ezzel a listával érdemes kezdeni, és a következő útitervbe minél több pontját … Tovább
