Főoldal > > Fekete városok

Fekete városok

feketevarosok

Farkas Adrienne, Magyar Nemzet, 2005. január 29.

– Sós Judit és Farkas Zoltán Kárpát-medencei útikönyvekről, a magyarok közönyéről és az igazi lucskos káposztáról

Erdélyről, Szlovákiáról, Kárpátaljáról és a bolgár tengerpartról az eddig megszokottaktól gyökeresen eltérő, naprakész, utazóbarát útikönyveket jelentettek meg. Önálló olvasmánynak is élvezetesek, de vigyázni kell velük, mert roppant vágyébresztők. Az ember azonnal indulna, hogy megnézzen, megkóstoljon, kipróbáljon mindent, ami egykor Magyarországnak része volt. A népszavazás után minden mondat különös értelmet kap: előtte önfeledten beszélgettünk, és nem vettük észre, hogy halálos kór tüneteit soroljuk.

Magyar Nemzet: Rendszeres használója vagyok a könyveiknek, és soha nem bántam meg, ha önökre hagyatkoztam. Azt hiszem, ki kellene próbálni Bulgáriát is…
Farkas Zoltán: Föltétlenül ajánlom, fantasztikus hely, de ezt kevesen tudják. A munkánk során folyamatosan szembesülnünk kell azzal, hogy az emberekben rengeteg előítélet és félreértés él azokkal a területekkel kapcsolatban, amelyeket bejártunk. És ez nemcsak Erdélyre és Kárpátaljára, de Bulgáriára is igaz. Egész egyszerűen nem vettük észre, hogy micsoda szédületes fejlődésen ment keresztül a tengerpartja.
Sós Judit: Mások viszont észrevették! A bolgár tengerpart tömve van nyugati turistákkal. A tengerparti repülőtéren naponta három gép száll le olyan városokból, mint Liverpool vagy Birmingham. Magyar szót nemigen hallani.
Magyar Nemzet: Annyira jól érezték magukat Bulgáriában, hogy írtak a tengerpartról is gyorsan egy útikönyvet?
Sós Judit: Úgy illik bele ez a könyv a sorba, hogy Bulgária tágabb értelemben mégiscsak az általunk feldolgozott régióhoz tartozik, másrészt olyan hely, amelyet jó volna, ha felfedeznének a magyarok. Ugyanezt gondoljuk Erdélyről, a Felvidékről és Kárpátaljáról is. Logikus volna, hogy sokan keressék fel ezeket a területeket, de a magyarok mégsem mennek, és ennek szerintem csakis a már említett előítéletek az okai. A nyolcvanas években született rémtörténeteket a szegénységről, elmaradottságról és a megtámadott magyar rendszámú kocsikról, úgy tűnik, nem lehet egyhamar kitörölni az emberek fejéből, csak akkor, ha elmennek és megnézik, mi minden változott meg. Fontosnak tartom azt is, hogy ezeket az útikönyveket hazai szerzők írják, mert bármilyen nagy költségvetésű, jobb hátterű legyen is egy külföldi stáb, az ő munkájuk fordítása nem nyújthatja ugyanazt az élményt, még Bulgáriáról sem, mint egy magyar szemszögből íródott bedekker.
Magyar Nemzet: Érték önöket meglepetések utazásaik során?
Sós Judit: Kellemes meglepetés nagyon sok. El kell mondanom, hogy sem Kárpátalján, sem Erdélyben soha semmilyen rossz tapasztalatunk nem volt az ott élő ukránokkal vagy románokkal kapcsolatban, sőt kifejezetten kedvesek és segítőkészek voltak. Bulgárián egyértelműen látszik, hogy volt központi akarat, amely azt tűzte ki célul, hogy a tengerpartot vonzóvá tegyék a turisták számára, és ezt célirányosan megvalósították. Mondok egy példát: az országról az a hír terjedt el, hogy feltörik a kocsikat, és nagy ott a bűnözés. Mára kemény munkával biztonságossá tették a tengerpartot. Ez a tudatosság követendő volna.
Magyar Nemzet: Van az utazásaiknak kialakult módszertana?
Farkas Zoltán: Először is igyekszünk minél több emberrel megismerkedni a helyszínen. Elutazás előtt begyűjtünk egy csomó címet és telefonszámot, de az utcán is megszólítunk embereket, és megkérdezzük tőlük, ismernek-e egy jó éttermet, érdekes látnivalót, hova járnak esténként. Amit ajánlanak, azt megnézzük.
Sós Judit: Most éppen az Erdély-útikönyv frissítésén dolgozunk, mindent újra végig kell járnunk, hogy lássuk, úgy van-e még, ahogyan néhány éve.
Magyar Nemzet: Szerintem ez a világ legjobb munkája lehet.
Sós Judit: Igen, az. Ez is az egyik motivációnk.
Farkas Zoltán: Természetesen mi is nagyon szeretjük azokat az egykori magyar területeket, ahol ma is mindenki magyarul beszél, de jó lenne, ha a turisták nemcsak és kizárólag a Székelyföldre mennének, hanem megnéznék Kolozsvárt, Kalotaszeget, Nagyváradot, a Szepességet vagy Dél-Erdélyt. A Szászföld egészen más élményt ad, mint a magyarlakta területek.
Magyar Nemzet: Gondolom, a könyv használóit meglepi, hogy Gyulafehérvárott még mindig megtalálják a teljes magyar történelmet.
Farkas Zoltán: Inkább olyan visszajelzéseket kapunk, hogy mennyire elcsodálkoztak, amikor a székelyeket magyarul hallották beszélni.
Sós Judit: Kár volna tagadni, hogy nekünk is a Székelyföld az egyik legnagyobb élményünk, de szeretnénk az embereket rávezetni arra, hogy a többi területet is a magukénak érezzék. Úgy látom, ebben még nem vagyunk túl sikeresek.
Farkas Zoltán: Nagyon jó példa erre a Felvidék. Beszéltem olyan diplomás, történelem iránt érdeklődő, magát műveltnek tekintő emberrel, akinek fogalma sem volt arról, hogy a mai Szlovákia területe teljes egészében Magyarországhoz tartozott ezer éven át. A legelszomorítóbb az, hogy a Szepességben – amely véleményünk szerint mind szépségében, mind kulturális és művészeti értékei tekintetében az egykori Magyarország egyik lenyűgöző területe – egymás sarkát tapossák az angolok, németek, franciák, magyarral viszont csak elvétve találkozni. Pozsonyt például Pressburgként, azaz német városnak adják el a szlovákok a világ felé, ez érdekes, erre jönnek a turisták. Hogy ez volt Magyarország fővárosa háromszáz éven át, arról mélységesen hallgatnak. Mindenki ott van, a világ érdeklődik, a magyarok közül pedig sokan annyit sem tesznek meg, hogy legalább elmenjenek és megnézzék. Pedig a legtöbb közünk mégiscsak nekünk volna Szlovákiához.
Magyar Nemzet: Aki nem olvasta A lőcsei fehér asszonyt és a Fekete várost, annak üres Lőcse.
Sós Judit: Ez így van, de nemcsak olvasmányélmények kellenek, hanem fantázia is, hogy az ember olyannak lássa az egykori magyar városokat, amilyenek hajdani pompájukban voltak. Meg kell érezni a lelküket… De azt hiszem, ez fordítva is működik. Aki elmegy egy ilyen helyre, és megérinti a hangulat, biztosan olvasni fog róla, és egészen másképp kötődik majd hozzá, mint korábban.
Farkas Zoltán: Aki nem tud a történelemről semmit, rengeteg omladozó épületet lát, míg annak az embernek, aki tudja, hol jár, csodák tárulnak fel a szeme előtt.
Magyar Nemzet: Mi van abban a csomagban, amely nélkül egy lépést sem tesznek?
Sós Judit: Nagyon sok könyv, a jegyzeteink, kismagnó, bakancs, meleg ruha. Kocsival indulunk el, mert így praktikus. Amikor helyben vagyunk, kipróbáljuk, hogyan lehet vonattal, busszal, kisvasúttal eljutni valahova, mert le kell írnunk, milyenek a megközelítési lehetőségek, az utazási körülmények. Indulás előtt a lehető legtöbb információt gyűjtjük össze újságokból, internetről, külföldi könyvekből.
Magyar Nemzet: Nem akadnak el, ragadnak le időnként a helybéliek vendégszeretete miatt?
Sós Judit: Jaj, dehogynem! Soha senkivel nem tudunk pontos találkozót megbeszélni, mert fogalmunk sincs, hogy mikor érünk oda.
Farkas Zoltán: Az erdélyi falvakban lassúbb az élet, ezért gyakran nem értik meg, hogy tovább kell mennünk, és nem ihatjuk meg a második – na jó, a harmadik – pálinkát…
Sós Judit: … a tizedik helyen.
Magyar Nemzet: Megírták, hogy a székely pálinkát nem szabad kihagyni!
Sós Judit: Nem, mert ahogyan kínálják, az akkor is élmény, ha az ember nem szereti a szeszt. Ha belegondolok, hányféle helyen, hányféle emberrel ittunk pálinkát, az önmagában kész regény.
Magyar Nemzet: Egyszer le kellene írni.
Sós Judit: Majd mesélgetjük az unokáinknak, mert volt részünk kalandban bőven. Végigjárjuk a túrákat is, amelyekről írunk. Egy alkalommal Erdélyben megpróbáltunk két túrát összekötni, aminek az lett az eredménye, hogy ott ragadtunk az erdőben. Késő ősz volt, korán sötétedett, és egyre hidegebb lett, ráadásul esni kezdett az eső, ezért letettünk arról, hogy ott aludjunk. De elvesztettük a turistajelzéseket, és fogalmunk sem volt, merre járunk. Végül jött egy teherautó román emberekkel, akik közölték, hogy nem arra mennek, amerre mi szeretnénk, és otthagytak. Akkor már nagyon rosszul éreztük magunkat, mindenhonnan hallottuk a nyájakat őrző, veszélyes juhászkutyák csaholását. Éjjel háromra értük el a turistaházunkat, ahol a gondnok jól lehordott minket, amiért felébresztettük.
Magyar Nemzet: Mi a polgári foglalkozásuk?
Farkas Zoltán: Mindketten jogot végeztünk, ami nagyon jó iskola volt ahhoz, hogy világosan fogalmazzunk, átláthatóan szerkesszünk, rutinosak legyünk az ügyintézésben. Judit megtartotta az állását, én már csak az útikönyvekkel foglalkozom.
Magyar Nemzet: Hogyan kezdődött az útikönyvírás?
Sós Judit: Rengeteget utaztunk Erdélyben és a Felvidéken, és nagyon hiányoltunk egy használható bedekkert. Olyat, amely segítséget nyújt a tájékozódásban, elmondja, hol mire lehet számítani. Olyan könyvet akartunk, amely őszinte, mert meg kell írni azt is, ha valami kerülendő. Sok mindent hallottunk nemcsak az éttermekről vagy a szállodákról, hanem a látnivalókról is. Kialakult bennünk egy kép, elmentünk, és amit láttunk, egészen más volt.
Magyar Nemzet: Például?
Farkas Zoltán: Ilyen volt Borszék. Míg nem láttuk, nem is sejtettük, hogy ez az egyetlen, a Monarchia idejéből való klasszikus fürdőhely, amely a maga elhanyagoltságában is varázslatosan, szinte tökéletesen megmaradt. Erre eddig senki sem hívta fel az utazók figyelmét. Első útjainkon nem tudtuk, hol érdemes megszállni, és megfizethető árért jóllakni. Igyekszünk megtalálni azokat a helyeket, ahol helyi specialitásokat főznek. A Felvidéken és a Székelyföldön már egyre több az efféle étterem, máshol viszont vadászni kell rá. Mostanában már megpróbálkozunk azzal is, hogy megkérdezzük a vendéglőkben, miért nincs ez vagy az, hátha valaki rákap! Volt már olyan visszajelzés, hogy sikerült a tulajdonost meggyőzni. Megfigyeltük, hogy egy jó kis igazi lucskos káposztáért vagy liptói túrós haluskáért messzi földre elmennek az emberek.
Magyar Nemzet: Hogyan találtak kiadót?
Sós Judit: A saját kiadásunk minden könyv, pontos elképzeléseink voltak arról, hogyan nézzenek ki a kötetek, ehhez kerestük meg a megfelelő embereket, de azért az első könyvvel hosszan vajúdtunk. Megélni még nem tudunk ebből, egy-egy kiadvány annyit hoz a konyhára, amennyiből a következőt ki tudjuk nyomtatni. Igazságtalan volnék, ha panaszkodnék, de azért azt el kell mondanom, hogy nem könnyű kívülállóként, reklám nélkül betörni a könyvpiacra. Egyébként mindent összevetve ebben a munkában az a csodálatos, hogy még mi, akik úgy jártuk be Erdélyt, hogy szinte minden faluban voltunk, és mindent nagyon alaposan megnéztünk, még mi sem tudunk úgy visszamenni, hogy ne örülnénk annak, hogy ott lehetünk, és ne találkoznánk minden egyes alkalommal újabb csodákkal.
Magyar Nemzet: Ki lehet emelni közülük valamit?
Farkas Zoltán: Nekünk a Csángóföld volt érzelmileg a legmegindítóbb, szeretnénk ide visszatérni.
Sós Judit: Egyszerre megrázó és felemelő. Januárban mentünk, hatalmas hóban. Ahogy lenni szokott, elakadtunk valahol a Székelyföldön, és este tízre értünk Pusztinára.
Farkas Zoltán: Már senki sem volt az utcán, fogalmunk sem volt róla, hogy hol alszunk. Bementünk a kocsmába, és megkérdeztünk egy bácsit, kaphatnánk-e szállást. Azt mondta, elvisz minket egy helyre, ahol megalhatunk. Bevitt egy házba, egy kicsike szobába, ahol a kályha fénye játszott a kékre festett falakon. Harminc–negyven éves asszonyok ültek körben, és írni tanultak magyarul. Aztán elvittek egy piciny házba, ahol meleg volt és hatalmas dunyhák…
Sós Judit: Ezek azok a dolgok, amelyeket személyesen kell átélni. Az ember hall róluk, elgondolja, milyenek lehetnek, és amikor ott van, látja, hogy százszorta csodálatosabbak, mint amit valaha is elképzelhetett.

Ugrás a Magyar Nemzet Online oldalára