Belgrád, a Balkán kapuja

Sokakban a mai napig téves elképzelések élnek Belgrádról. Kevesen tudják például, hogy a város kávéházi teraszokkal teli utcáinak hamisítatlan mediterrán hangulata van, olyan érzés, mintha valamelyik dél-olasz vagy dél-francia nagyvárosban járnánk.  A belgrádiak régen száműzték az egzotikus balkáni-török világot éppúgy, mint a szocialista Jugoszlávia ingerszegénységét, és ma már felszabadultan szívják magukba a nyugat kozmopolita levegőjét.
 
Belgrád kulturális sokszínűsége a múltjában gyökerezik:  az évszázadokon át a szerb-magyar határon fekvő város valójában két világ, a nyugati kereszténységhez tartozó Magyarország, majd később a Habsburg Monarchia, illetve a török irányítás alatt álló ortodox Balkán találkozási pontján feküdt.  Hunyadi katonáinak az 1456-os nándorfehérvári diadal során még sikerült megvédeniük az ekkoriban virágkorát élő várost, így csak évtizedekkel később, 1521-ben vált áldozatává a török expanziónak.  A törökök magát Belgrádot – egy rövid, 18. század eleji osztrák időszak kivételével – három és fél évszázadon át uralták, amely súlyosan visszavetette a város fejlődését.  Beszédes szám, hogy míg a török kor előtti, 15. századi Belgrádban még ötször annyian éltek, mint a korabeli Pesten (50, illetve 10 ezer fő), addig 1867-ben, város felszabadulásakor Pest lakossága már közel hétszerese volt a szerb fővárosénak (200, illetve 30 ezer).
 
A belgrádiak a török kor építészeti emlékeit a felszabadulás után példátlan alapossággal tüntették el, a minarettekkel és dzsámikkal tarkított városban mindössze egyetlen mecsetet hagytak meg mementóként az utókor számára.  A balkáni török építészet jellegzetességeit így ma már csak a 19. század első felében uralkodó, ekkoriban még csak korlátozott hatalommal rendelkező szerb fejedelem, Obranovics Milos, illetve felesége, Ljubica asszony udvarházaiban figyelhetjük meg.  A 20. században hihetetlen sebességgel több mint egymilliósra duzzadt Belgrád igazi nagyváros lett, Isztambul és Athén után a Balkán-félsziget harmadik legnépesebb városa.
 
A várostervezők legfőbb erénye, hogy a Duna és a Száva partjára sem épületeket, sem forgalmas autóutakat nem engedtek építeni, helyettük sétányokkal, kiépített kerékpárutakkal, vízparti teraszos bárokkal és a folyópart mentén ringatózó hajóéttermekkel őrizték meg a város nyugodt, laza hangulatát.  Belgrád szerencsére elkerülte a 2000-es évek bevásárlóközpont-dömpingjét is: a sugárutak építészetileg ugyan szedett-vedettek, de az elegáns boltoknak, ízléses kirakatoknak, valamint a pezsgő utcai életnek köszönhetően az összhatás mégis rendkívül kulturált.  Hagyományos látnivaló a nagy európai fővárosokhoz képest viszonylag kevés akad, ráadásul számos érdekes múzeum felújítás alatt áll, mindezt azonban bőven ellensúlyozza a rengeteg izgalmas vendéglő és szórakozóhely, az angolul kitűnően beszélő helybéliek kedvessége, és általában az a színes, kreatív világ, amellyel Európa keleti felén csak kevés helyen lehet találkozni.

   

KAPCSOLÓDÓ KÖNYV