Bécs, a császárváros

Az ötven milliós Habsburg Monarchia központjának épült Bécs jelenleg a mindössze nyolc és fél milliós Ausztria fővárosa, de kulturális kisugárzásának, kitűnő kiállításainak és nem utolsó sorban kifinomult szépségének, eleganciájának köszönhetően neve ma is fogalomnak számít a világban.  A magyar történelem szempontjából szerepe szintén vitathatatlan:  a Habsburgok négy évszázados magyarországi uralma idején Magyarország de facto fővárosa volt, itt születtek meg a nemzet sorsát érintő legfontosabb döntések.
 
A német nyelvterület keleti szélén, a magyar határtól mindössze ötven kilométerre épült fel a Habsburgok birodalmának és egyúttal a Német-Római Császárságnak a fővárosa, Bécs.  Évszázadokon át Európa egyik legfontosabb hatalmi központjának számított, nagyságával, pompájával egyedül csak Párizs tudott versenyre kelni.  Első virágkora a 18. század első felére esett, miután a Habsburg Monarchia Savoyai Jenő törökök elleni győzelmeinek köszönhetően európai nagyhatalommá vált.  A barokk művészet az 1711-ben trónra kerülő VI. Károly idején kezdte meg diadalútját: a császár udvari főépítésze, Johann Bernhard Fischer von Erlach ekkor álmodta meg a Versailles-jal rivalizáló schönbrunni kastélyt, a Bécs legszebb barokk templomának számító Karlskirchét, és lényegében neki köszönhető a Hofburg mai képének kialakítása is.  A város második virágkora a 19. század közepétől az első világháborúig tartott, ekkor épült ki Európa egyik legszebb boulevard-ja, a historizáló középületekből és pompás nagypolgári palotákból álló Ring.  Sokat elárul, hogy 1850-ben már több mint 500 ezer lakója volt Bécsnek, miközben Pesten ekkor még csak mindössze negyedennyien éltek.
 
Szimbolikus üzenetet hordoz, hogy a századfordulós Bécs legnagyobb modern művészei, Klimt, Schiele és Otto Wagner mind 1918-ban haltak meg, abban az évben, amikor velük együtt az Osztrák-Magyar Monarchia is örökre sírba szállt.  Az első világháború után a város szociáldemokrata irányítás alá került, és Bécs életében jelentős balratolódás következett be:  a nagypolgári ambíciók helyett szociális érzékenység, a birodalmi múlt helyett a köztársasági eszme hatotta át a „vörös Bécset”.  A második világháború után – Berlinhez hasonlóan – Bécset is a négy győztes nagyhatalom szállta meg, azonban a város szerencsésen elkerülte, hogy kettészakítsa a hidegháború.  A Bécset naggyá tevő Habsburgok megítélése az 1960-70-es években kezdett el pozitív irányba változni, amikor a városvezetés rájött, hogy a gazdag történelmi múlt emlékei, ez a páratlan kulturális örökség igencsak érdekli a külvilágot.  Jelenleg Bécs a régió egyetlen igazi kozmopolita nagyvárosa: lakóinak közel egynegyede idegen nyelvűekből, nagyrészt délszlávokból, lengyelekből és magyarokból áll, ahogyan ez a város történelme során korábban is gyakran előfordult.
 
Szembetűnő konzervatív sajátossága Bécsnek, hogy az egyes korszakok rétegekként épültek egymásra anélkül, hogy az új irányzatok, divatok megpróbáltak volna az előzőek helyébe lépni, és anélkül, hogy bármelyik korszak emlékei ma „porosnak” tűnnének.  Ez igaz az érintetlenül hagyott barokk belváros körül felépült századfordulós Bécsre, de ugyanúgy igaz a polgári kávéházak mellett fennmaradt, az 1950-60-as évek világát tükröző kisvendéglőkre vagy akár az ezredforduló pub típusú sörözőire.  A hagyományokhoz való ragaszkodás az éttermek kínálatában is tetten érhető:  ne lepődjünk meg, ha a sokadik helyen is sült kolbász, gulyásleves, bécsi szelet, valamint almás és túrósrétes szerepel az étlapon, ebben évtizedek óta nincs változás.

   

KAPCSOLÓDÓ KÖNYVEK